Foglalkozás: Zongoraművész, zeneszerző
Származási ország: Magyarország
Menedéket adó ország: Amerikai Egyesült Államok
Születési idő: 1881. március 25.
Elhunyt: 1945. szeptember

Bartók Béla magyar zeneszerző a 20. századegyik legnagyobb zenésze. Előadói pályafutását tizenegy éves korában kezdte. Első kompozíciói Liszt, Brahms és Strauss hatásáról árulkodnak, de a legtöbb ihletet a népzenéből merítette. Ez elsősorban a magyar népzenére vonatkozik, de magába foglalta szülőföldjén, Erdélyben élő más etnikai csoportok zenéjét is. Szülővárosa ma Romániához tartozik.

Népi elemeket és a hagyományos technikákat használva, Bartók eredeti modern stílust alakított ki, amely nagy hatással volt a 20. századi zenére. Zongorára (pl. "Mikrokosmos", 1926-27), hegedűre (Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, 1936) és zenekarra ("Concerto", 1943) írt művei egyaránt ismerté tették.

Bartók határozottan ellenezte a nácizmust, a zsidók üldöztetését és munkásságuk betiltását. Habár ő maga nem volt zsidó, de kijelentette, hogy kész azzá válni, csak azért, hogy tiltakozzon az üldöztetés ellen, amely átterjedt Ausztriára és Magyarországra. „A legfőbb eszme, amelyet magaménak vallok az emberek konfliktusok felett álló testvérisége... Ezért nyitott vagyok bármely friss és egészséges befolyás iránt, legyen az szlovák, román, arab vagy más" vallotta.

Így, amikor a háború elárasztotta Európát, vonakodva úgy döntött, hogy száműzetésbe vonul, és 1940-ben az Egyesült Államokba költözött. Ő kapott Tiszteletbeli doktori címet kapott a Columbia Egyetemen, és 1942-ig meghívott tanársegédként a népdalkutatást oktatta.

1945. szeptemberében hunyt el, befejezetlenül hagyva Brácsaversenyének utolsó 17 taktusát. Közvetlenül halálát követően sokkal többször adták elő műveit, mint egész élete során. 1988-ban, 43 évvel halálát követően, földi maradványait hazaszállították Magyarországra, ahol állami tiszteletadás mellett újratemették.

Foglalkozás: fotóriporter
Származási ország: Magyarország
Menedéket adó ország: Franciaország
Tranzitország: Németország
Születési idő: 1913. október 22.
Elhunyt: 1954. május 25.

Robert Capa fotóriporter kétszer is kénytelen volt emigrálni, mielőtt a 20. század egyik legnagyobb háborús fotósaként és a Magnum világhírű fotó ügynökség alapítójaként közismertté vált volna.

Friedmann Endre Ernőként született, és 17 évesen kénytelen volt elmenekülni szülőföldjéről, Magyarországról, miután a fasiszta Horthy rezsim elleni tiltakozása miatt felforgató elemként bélyegezték meg.  bemutatására ellen. Berlinbe költözött azzal a szándékkal, hogy újságírást tanuljon. Azért, hogy eltarthassa magát, egy jól ismert fotóriporter laborasszisztenseként kezdett dolgozni. Az első felvételéhez Dániába küldték, hogy megörökítse Lev Trockij-t amint beszédet mond. Két évvel később, Hitler hatalomra kerülése után elhagyta Németországot. Magyarországon hátrahagyott családja és barátai náci koncentrációs táborokban vesztették életüket.

Capa Párizsban letelepedett le, ahol találkozott, és beleszeretett Greta Pohorylle német fotóriporterbe, aki szintén zsidó származású menekült volt. Ő volt, aki rábeszélte, hogy változtassa meg nevét Capa-ra, miközben ő maga a Greta Taro nevet vette fel. A pár a spanyol polgárháborút bemutató munkásságuk eredményeként világhírűvé vált.

A 25 éves Capa-t már a világ legnagyobb háborús fotósának tartották. Fényképeivel a háborús érzelmek teljes spektrumát ábrázolta - a Madridot elfoglaló Franco-csapatok lelkesedését 1936-ban, a legyőzött köztársaságiak hosszú menetoszlopát, ahogy száműzetésbe vonulnak Franciaországba, és 1939-ben, a menekülttáborokban, drótkerítés mögött álló spanyolok levertségét.

1937. júliusában felesége autóbalesetben meghalt. Egyesek szerint Capa soha sem tette túl magát fájdalmán, a szerencsejátékba, ivásba, hírességekkel való barátkozásba és a veszélyes életbe menekült. Egyik mottója ez volt: "Ha a képeid nem elég jók, akkor nem mentél elég közel."

Amint azt Kornél bátyja megjegyezte: "Robi valójában a béke fotósa. Ő nem volt a háborút, hanem a belekeveredett hétköznapi embereket fényképezte."

Capa felvételein megörökített emberek gyakran egyfajta normalitást próbálnak megőrizni a háború közepette. Sokszor arra összpontosított, hogy mi történik a csatatéren kívül. Ezt az új szemléletmódot a könnyű Leica fényképezőgép bevezetése is segítette.

A második világháború alatt is folytatta munkáját, megörökítve a szövetséges győzelmeket Észak-Afrikában, Szicíliában és Normandiában. Együtt ugrott ki az amerikai csapatokkal ejtőernyővel Németországban, és bemutatta Lipcse, Nürnberg és Berlin bukását. A háború végén arról viccelődött, hogy a névjegykártyáján az áll: Robert Capa, Haditudósító, munkanélküli.

Valójában pályafutása új szakaszba lépett. 1945-ben találkozott Ingrid Bergman svéd filmsztárral és ezzel egy kétéves kapcsolat vette kezdetét, amely bevezette a hollywoodi körökbe. Ebben az időben készítette híres portréit Gary Cooper-ről és Gene Kelly-ről, és olyan személyekkel barátkozott, mint Ernest Hemingway, Pablo Picasso, John Huston és Truman Capote.

1947-ben Capa Henri Cartier-Bresson-nal, David Seymour-ral és másokkal közösen megalapította a Magnum fotó ügynökséget. De nem hagyta abba a konfliktusok fotózását sem. 1954-ben halt meg, miután egy taposóaknára lépett a francia indokínai háború egyik riportján dolgozva.

Foglalkozás: Államférfi, politikus
Származási ország: Magyarország
Menedéket adó ország: Olaszország
Születési idő: 1802. szeptember 19.
Elhunyt: 1894. március 20.

„Kifejezhetlen érzelem-vihar dulta lelkemet, midőn a világosi fegyverletétel hontalanná tett. Nincs szó, mely arról fogalmat adhatna.” Kossuth Lajos

A menekült Kossuth
200 évvel ezelőtt, 1802. szeptember 19-én született Kossuth Lajos, a magyar történelem egyik legkiemelkedőbb személyisége. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc politikai vezetőjeként harcolt a haza függetlenségének megteremtéséért és jelentős részt vállalt a magyar társadalom polgári átalakulásában, többek között országgyűlési képviselőként, majd kormánytagként Pest-Budán és Debrecenben.

A vereséget követően a száműzetést vállaló Kossuth ekképp indokolta kényszerű döntését: „Én magam előtt a választás kettő közt állott, a halál nyugalma s a hontalanság irtózatos kínjai közt, amahoz vonzott az annyi viszontagsággal terhelt s örömet alig ismert élettől undor. Emezt parancsolá a hazafiúi, keresztényi, családapai kötelesség. Megfontolván, hogy ép a szerencsétlenség legfőbb okán kell leginkább iparkodnunk az európai diplomatia útján valamit tenni hazánkért, hogy megtartsa az életnek valamelly elemeit a jövendő számára – ezen közbenjárásra Anglia a tevékenység egyedüli tere – azért hát a számkivetést választám, s át jöttem török földre, olly czélból, hogy Törökországon át Londonba siessek.”

Kossuth többedmagával együtt 1849. augusztus 17-én, Orsovánál lépte át a magyar határt és lépett az Oszmán Birodalom földjére, ahol két esztendőt kellett eltöltenie ahhoz, hogy Angliába juthasson. A szabadság hősének szigetországba vezető tengeri útját mindenütt hatalmas ünneplések sorozata kísérte az itáliai La Speziától kezdve Marseille-en át egészen Southampton kikötőjéig. Angliai előadásain szónoki tehetségével és logikus okfejtésével lenyűgözte hallgatóságát, amelyeken az egyetemes szabadság és a magyar függetlenségért folytatandó harc politikai és anyagi támogatásáért emelt szót. Népszerűsége a tengeren túl is megmutatkozott: Kossuthot az Egyesült Államok történetében egyedülálló lelkesedéssel fogadták, a tiszteletére rendezett gyűlések látogatottsága esélyes elnökjelöltekével vetekedett, számtalan újságcikk, vers, könyv foglalkozott amerikai körútjával. Abban a rendkívüli megtiszteltetésben is részesült, hogy a törvényhozás mindkét házának bemutatták és a kongresszus részére díszvacsorát adott. Hallgatóságában sikerült rokonszenvet ébresztenie a magyar ügy iránt és anyagi támogatást nyernie az emigráció további működéséhez, amely pénzösszeg a menekültek egy részének mindennapi megélhetéséhez is hozzájárult.

Miközben a világban számtalan helyen megfordult, nem feledkezett el saját hazájáról sem. Levonva 1848-49 tanulságait a legfontosabbnak a nemzeti megbékélést, a népek demokratikus együttélésének biztosítását tekintette. A független Magyarország jövőjét annak föderatív alapokra helyezésében látta és a Duna-menti kis népek államszövetségben való összefogását sürgette a szomszédos nagyhatalmakkal szemben.

De a magyar nép is emlékezett még a daliás időkre. Számos tüntetésen az ő nevét éltették, miközben a ’60-as évektől a magyar politikai vezetésben egyre inkább a megegyezés hívei kerültek előtérbe. Az ekkor Angliában, majd Itáliában élő, magát beszédeivel és írásaival fenntartó Kossuth már nem tudta a kiegyezést meggátolni. 1867 után az emigránsok nagy része hazatért, ő azonban Torinóban maradt, nem engedve a hazahívó levelek, s az őt személyesen is felkeresők kérésének. Miközben több település már korábban az országgyűlés tagjai közé választotta és díszpolgárává emelte, az önkéntes száműzetést választott Kossuth 1889-ben – egy Ferenc József által javasolt és a magyar parlament többsége által elfogadott törvény értelmében – állampolgárságától megfosztott hontalanná vált és maradt élete végéig. Negyvenhat évnyi száműzetés után, kilencvenkét éves korában hunyt el 1894. március 20-án.

Torinó város tanácsa nagy pompával adta át földi maradványait az érte jövő budapesti küldöttségnek. A magyar kormány és az országgyűlés – Ferenc József kívánságára és a fővárosban kirobbant utcai tüntetések ellenére – nem vett hivatalos tudomást Kossuth Lajos hazatéréséről, mégis milliós tömeg kísérte őt utolsó útjára. Sírja és a tiszteletére emelt mauzóleum a budapesti Kerepesi temetőben található.